|
|
|
|
Eltanyált
A válasz elmaradása - mint az szintén sejthető volt - egyáltalán
nem tetszett neki. Benne volt a pillanatban, hogy a legközelebb
állót lefejeli. Mert szóljatok, ha gond van, mondta letompított
hangon, meg fogjuk oldani; hogyha meg nincs, ne morogjon senki,
mert attól ideges leszek. Megfordult, és elindult a másik
kopasz irányába - sorra röppentek föl a megkönnyebbült sóhajok.
A pénztár felé vezettek a negyvenhatos bakancstalpnyomok.
Aztán egy jégfolton kicsúszott a két lába alóla, Gera-féle
mozdulattal ollózott a levegőben egy nagyot, és krumpliszsákként
elterült. De úgy kell elképzelni, hogy a hortobágyi megfigyelő
állomáson tektonikus mozgásokat jeleztek a műszerek: a feje
érte először a betont, pattant kettőt, mielőtt tompa puffanással
az irdatlan test is követte a gravitációt. Na, ilyenkor mi
van.
  tovább
|
|
 Folytatás igencsak
Ilyenkor ugyebár az volna a természetes, hogy a megállóban állók
némi egészséges kárörömmel, szégyenlősen, ámde szívből felnevessenek,
hiszen hát megbűnhődött a gonosz, aki megfélemlítette, megalázta
őket; aki számon kért és fenyegetett, terrorizált, verbális
erőszakot alkalmazott. A megfigyelő ellenben az öröm nyomát
sem látta az arcokon: a dolgok alakulása láthatóan semminemű
elégtételt nem adott. Nem az igazság pillanata volt ez, inkább
a fokozódó jeges rémületé, mert hát mi lesz, hogyha felkel,
hogyha talpra áll a kopasz újra, s hatalmas nagy esésére a jelenlevők
soraiban keresi majd a magyarázatot. Mi lesz, hogyha úgy gondolja,
miattuk volt ez is, és megint csak felelős, bűnös fog neki kelleni.
Feltéve, ha nincs meghalva. Mert akkor az más eset.
tovább |
|
|
